Sárga zsiráfok
A fiú minden erejével azon volt, hogy lásson - túl, a függöny sűrű, csipkés bodrain, át az alkony finom szövedékén, és el, egészen azokig a különös, sárgás-piszkos zsiráfokig, melyeket emberek kényszerítenek napról napra, hogy tonnás súlyokat emelgessenek.
Anyja mellette ült az ágyon, s lassan ingatta magát, mintha csak a horizont előtt húzódó tenger lágy hullámzását akarná felidézni, szemeiben pedig ott világlott a legmélyebb kékség. Régen sokat járt a partra, s a homok simogató szemcséit még ma is képes volt felidézni. A tenger zúgását azonban régen elfeledte. Nem emlékezett sem a morajlásra, sem a susmorgásra, sem pedig arra a távolból feltörő hideg némaságra, amely az ősz derekán hatalmába kerítette a kikötőtől legtávolabb eső öblöket.
Egyszer egy férfival is megismerkedett. Szótlanul, de mégis sokatmondóan bámulták egymást a narancsból vörösbe váló ég alatt, míg hajukat teljesen összeborzolta a szél. Aztán közelebb léptek egymáshoz és még közelebb, s ez így ment heteken át. Hogy szerelem volt-e, vagy csak a szenvedély fűtötte őket azon az a viharos áprilisi estén, sosem tudta igazán, de egyben biztos volt: a férfi pont olyan hevesen hasított ölébe, mint miként a villámok szelik át a fekete szatén köntösét felöltött mennyboltozatot. Többé nem találkoztak.
Sosem érezte úgy, hogy hibázott volna, még csak az sem fordult meg a fejében, hogy gyenge volt - de hogyan is tehette volna, mikor azon az éjszakán, a gyönyörök fájáról leszakajtott gyümölcs magjából fia fogant! Az ő nagy fia, gondolta mindig büszkén, és kihúzott háttal ment végig a városon, s elengedte füle mellett a bántó megjegyzéseket. Pedig az emberek összesúgtak a háta mögött. Különösen a vének igyekeztek azon, hogy dörgedelmeikkel kiszárítsák szíve virágba borult tájait. De az idő mindent megváltoztatott, s lassan mindenki megbékélni látszott vele.
Mióta a fia megbetegedett, sokan látogatóba is eljöttek, s ő rendbe rakta a kicsiny lakást, hogy ki arra jár, lássa, rendes hely ez, csak szegényes. Élünk még, élünk, mondta mosolygósan mindenkinek és simogatta lelkét, ahogy azok gyermeke verejtékes homlokáról törülgetik a veres váladékot. Aztán idővel kivesztek piroskás arca sugarai, és nem nevetett többé. Később vendégeket sem fogadott már, ám azok jöttek, zörögtek a por és légypiszok által belepett ablakon, aztán egyszerre csak csendbe öltözött az udvar.
Az emberek elmaradtak. Anya és gyermeke pedig úgy merült feledésbe, miként a tengerbe veszett hajók legénységeinek arcai és nevei. De őt ez sem érdekelte. Hitt benne, hogy fia meggyógyul majd, s akkor megmutathatja neki azt a helyet a parton, hol a mólók alatt tán még ma is látszik a mélyedés, mit háta hagyott azon a forró, de kavargó áprilisi éjjelen. A percek színjátéka tovább folytatódott.
A fiú időnként jobban lett. Fejét anyja ölébe hajtotta és homloka véres nyomot hagyott a nő hófehér szoknyáján, mindaddig, míg az egész ruhaneműt barnára nem festette a kín. Így hallgatta a meséket a tengerről, s ha a tavaszi nagymosáskor lekerültek a régi függönyök a karnisról, akkor nyakát nyújtóztatva látta, amint azok a kopottas, sárga zsiráfok tonnás súlyokat emelnek a magasba, hogy végül örökre elrejtsék terhüket a hajók telhetetlen gyomrában.
A percekből így lettek órák, azok meg hetekké, majd hónapokká nemesültek, s a fiú egyre mélyebbre süllyedt párnái között. Az anyja ott ült mellette, ringatta magát, mint a tenger, a fiú teste pedig szüntelen sugározta magából a legtüzesebb napok, a nyári bolondságok forróságát, de a láz emésztett is: a zsiráfok táncolni kezdtek, s hiába meresztette szemét, hiába bámult át a kopott függöny lyukain, az alkony belepett mindent. S akkor hirtelen felegyenesedett az ágyban és reszkető ajkai közül felszökött a levegő. Hallom a tengert, mondta, majd visszarogyott a puha paplanra, s lelke a holdfény csóváján tovavitorlázott.
Budapest, 2008. október 24.
