Route 666
Hangjától a csillagok úgy rebbentek szét az égen, mint legyek döngő hada, ha közébük köp az ember…
Diane megállt az úton. Haja kócos volt még az átszeretkezett éjszakától, de lelkében semmi sem változott. Csupa fájdalom, csupa hidegség és az a néma gyűlölet. Az élet nagy kérdéseit régen maga mögött hagyta. Ha nincs miért, és nincs kiért, talán jobb is, ha a hallgatás fehér köpönyegébe burkolózik az ember.
Mire felsóhajtott, ismét éjszaka lett. Szédült. Lábai közül apró vércseppek kúsztak volna a föld felé, de mind felitták lógó harisnyájának mohó bolyhai. A fák fölé hajoltak és ágaikkal kívánkozva nyúltak utána az egyre növekvő úton.
Napról napra, egyre távolabb volt az otthona. Aztán megérintette a szél, szemeit lehunyta és arcát anyja fehér kezeibe temette. Füleit megtöltötte az ércesen csengő hang: „Miért gyűlölsz még?” S szemei, mint húr, ha pattan nyíltak tágra, míg anyja szikrázó alakja egyre távolabb lebegett a szürke bitumen felett.
Összerezzent. Könnyei arcára fagytak, s maszkja lassan örök feledésbe űzte gyermeki vonásait. Homlokára ezeréves barázdákat vésett a magány, de mégsem hagyta el hang a torkát. Csak valami erőtlen fuvallat volt, valami elfojtott sikoltás a „Várj még!”
És miként lelépett a padkáról, a reménytelenül csikorgó fékek hangjától a csillagok úgy rebbentek szét az égen, mint döngő legyek, ha közébük köp az ember.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése