Létforgás
„Hell is where the heart is…”
Rosario felemelte a kezét, hogy eltakarja a napot, ám az fényesen átragyogott a húsán és mélyre hatolt tengerkék szemeiben. Retinája mögé a fény pillangói fészkelték be magukat, míg lárváik kérlelhetetlenül íriszébe furakodtak. Mire újra kitisztult a látása, tél lett.
A nap helyét az égen egymásba ölelkező fekete fellegek foglalták el, s orgiájuk oly vad volt, hogy attól még a sokat látott fiú gyomra is fölkavarodott. Rosario kétségbeesésében egy szikla mögé menekült. Ott aztán engedelmesen négykézlábra ereszkedett és hányni kezdett: az ínyébe ragasztott igazgyöngysoron bíbor vér csillogott a felhők verejtékeként aláhullott délutáni fényességben.
Maria távolról figyelte a fiút, aki ha hátranézett, a lány nyomban gondolataiba burkolta meztelen testét. Most különösen idegen volt számára, hogy megbámulják, mivel az ősszel teste virágkelyhét is becsukta, így próbálván megóvni a jég-csélcsapok behatolásaitól. De hiába. Hol testvérei, hol atyja, de időnként még mostohaanyja is vállalkozott rá, hogy elvesse benne a nap magjait.
Rosario gyomrában időközben kifakadtak az emlékezés gyilkos rózsái, hogy töviseikkel szélben táncoló csíkokra szabdalják a fiú bélzetét. Az üresség érzete elmúlt, amint a fenevadak gyökeret eresztettek és agyából lassan, gerincébe kapaszkodva a korábban elvetett lepkék és lárvák is útnak indultak. A teste lassan feloldódott a végtelenben, hogy aztán Maria magába fogadhassa őt.
A lány előbb csak remegett, aztán a tavasz első sugarai belemartak a bőrébe. Lüktetni kezdett, s az atomok és sejtek kivetették véres plazmáikat, hogy tovább táplálják a gyilkosokat. Előbb Maria ujjai kezdtek fesleni, majd a tagjai, s mielőtt az új nyár végleg elsötétült volna előtte, lepkék millióivá bomlott, hogy a széllel közösülvén új reményeket fakasszon az ismeretlenből.
Budapest, 2009. május 7.
